Egyébként már csak legendák élnek arról, hogy mekkora nyelvi és nemzeti egyenjogúság, tolerancia uralkodott Európa eme csücskében a II. világháború kezdetéig. Azt mesélik, a hozzávetőleg azonos számban (fél-fél millió lélek) élő magyar, német, szerb lakosság kölcsönösen beszélte egymást nyelvét. Az egynyelvűséghez, szerb dominanciához szokott fiatalok ezt manapság el sem hiszik. Úgy hallgatják az effajta történeteket, mint azokat, melyek az egykori jugoszláv jólétről regélnek, nyaralásokról, lakásokról, házépítésekről, disznóvágásokról... Pedig tanúsíthatom én is, hogy amikor nagyapám a hatvanas években kivezetett a vásárba, szerbül köszöntötte szerb ismerőseit, azok pedig őt magyarul. Aztán mondta mindenki, ahogy könnyebb volt, hisz úgy is megértette a másik. Németek akkor már nem voltak Temerinben, meg máshol sem Vajdaságban. Az ő „vajdasági" nyelvtudásukról tehát közvetlen tapasztalatom nem lehet.
Ittmaradt azonban a nyomuk. Az is egyre kevésbé, hisz az idő megteszi a magáét. A Dunamenti németek nyoma különösen az építészeti hagyatékban érhető tetten, számos helységben még állnak templomaik, ha '45 után a gyűlölet le nem rombolta, nagy hatással voltak gasztronómiában, kézművességben, szokásvilágban a környezetükben élőkre. A vidék iparosodásában is nagy szerepet játszottak, gyáraik gazdát cserélve sok helyen még állnak, bár őket, az eredeti tulajdonosokat senki sem emlegeti. Egy-két kivétel azért akad. Néhány évvel ezelőtt az újvidéki Magyar Szó lapkiadó vezérigazgatója azt találta mondani, hogy a nyomda legnagyobb bevételét az az udvarban álló kémény hozta, melyre a mobilszolgáltatók igencsak igényt tartanak. „Erre még a néhai sváb sem gondolhatott, amikor megépíttette."
 |
| A Dunamenti svábok címere: a sas széttárt szárnyaival védelmezi a pannon vidéket, a volt római provinciát, utalva a német-római császár mindenkori kötelességére, hogy óvja birodalma határát. Nagy Károly a 9. században választotta császári szimbólumnak a sast, s a 12. század óta az erőt és az egységet jelképezi a német címerpajzson. A kék szalag a hullámzó Dunát jelképezi. Az alsó részben a Temesvári vár, mint császári szimbólum, a birodalom védelmét jelképezi a törökök ellen. A vár felett a jobb oldalon a félhold az Iszlám szimbóluma, Európa török megszállását idézi. Bal oldalt, a felkelő nap Krisztusra utal, a fényt, a győzelmet jelöli, Európa új kezdetét. |
Szóval még nem vesztek ki teljesen a tudatból a Dunamenti németek, vagy svábok, noha keveset tudunk róluk. Németül Donauschwaben a nevük, ami az egykori Magyar Királyságban és utódállamaiban élő német nyelvű népek csoportját jelenti. Bajorországból, Schwaben és Württemberg tartományokból érkeztek. A svábok népelnevezés az egész Kárpát-medencében elterjedt, a szomszéd népek nyelvében is, pedig a felsorolásból láthatjuk, más vidékekről is érkeztek. Az első telepesek nagyobb része Svábföldről – Schwabenből, Württengerből – érkezett Ulmon át, hosszú dunai hajózás után. Ennek a népcsoportnak a neve rögzült a Duna-medence valamennyi népének nyelvében, mint a török hódoltság felszámolása után érkezett német telepesek általános elnevezése. A törökök nyomán ugyanis elnéptelenedett a vidék. Akik mégis itt éltek, azok zömmel szerbek voltak, nekik ugyanis nagyobb biztonságot nyújtott ez a hely, mint a Dunától délebbre eső területek.
Más források emlékeztetnek, hogy több mint ezer éve élnek németek a Kárpát-medencében, azonban a török kiűzése után egy egészen új szakasz kezdődött életükben. Munkaerőre volt szükség, s ezért a szervezett telepítést a 18. században három szakaszban végezték. Az első szakasz (1682-1740) főként III. Károly király idején játszódott le, elsősorban a földesúri magánbetelepítések időszaka ez.
A második szakasz Mária Terézia (1740-1780) uralkodása idejére esik. A földesúri betelepítés helyett ez inkább a kamarai telepítés időszaka. A telepeseknek biztosított kedvezmények (építkezési segély, több évi adómentesség) sokakat vonzott. Mária Terezia a betelepítés meggyorsítására 1762-ben rendeletet adott ki, ami a hétéves háború után újabb tömegeket indított el, főként Elzász-Lotaringia területén, Badenban, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Az ún. teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg. A harmadik szakaszt II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saar vidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württenbergből jöttek telepesek, zömmel ismét csak a déli kamarabirtokokra, és kisebb számban máshová is.
A magyarországi svábok ma legnagyobb számban Baranyában, Tolnában, Bács-Kiskunban élnek, a Vajdaságból szinte eltűntek. A svábok többsége a XIX.-XX. század során asszimilálódott és beolvadt a körülötte levő társadalomba, egy részük azonban vezetéknevén túl máig őrzi anyanyelvét és kultúráját. A Vajdaságba, ezen belül is az Újvidékre érkező, német turisták között soknak az ősei innen menekültek el, tehát őseik földjére kíváncsiak. Mások, igaz nagyon kevesen, őseik sírhelyét szeretnék felkutatni. Nagyon sok esetben eredménytelen a kutatásuk, mert jelöletlenek a tömegsírok, akit viszont emberhez méltón temettek is el, sírhelye gondozás híján az enyészet áldozatává vált.
 |
| Szeptember elején a szerémségi Beškán (Béskán) faluünnepségre újra meghívják az elszármazott németeket. Igaz, nem jönnek épp tömegesen, de 2012-ben népviseletbe öltözött párt is látni lehetett, akik az árnyékból elő nem jöttek volna, egyébként készségesen pózoltak |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése